Monday, 4 October 2010

Vérszegénység

A fészbúkon a húsnemveős dilemmámra érkezett remek sok és értékes hozzászólás született. Az egyik szál a  kóros vérszegénység körül tekergőzött. Nos, én is - hogy többé, hol kevésbé, de többnyire kórosan vérszegény vagyok. Ez antropozófiai megközelítésben Én-gyengeséget jelent. Az Én-erős ember  jelmondata kedvenc és úton-útfélen általam idézett Mordecai Richlerem szerint: "Tanuld meg, fiam, hogy mi, Shapirók nem hagyunk a fejünkre szarni!" Nos igen. tehát az Én-gyenge ember (az erős Én nem azonos a túlfejlett Egóval, tehát nem az önzést jelenti, többnyire pont az ellentétét) nem tud kiállni magáért, nem tud felelős döntéseket hozni, mert vagy bűntudata van, hogy valakit megbánt, vagy túl erősen kötődik, függőségi helyzetben van - egyszóval nem egész-séges. Azt hiszem, a túl erős kötődés és függőség már kipipálva nálam és többnyire sikerül olyan helyzetekben kerítenem magam, ahol jól érzem magam és gyakran érzem az örömteli kényszermentességét a cselekvéseimnek. Nem akarok már mindenáron és  mindenkinek megfelelni - legalábbis többnyire sikerül :-D Egyszóval elég jól haladok a harmonikus, kiegyensúlyozott Én-állapot elérése felé. Éppen ezért volt különös tegnap reggel megtapasztalni, ahogy cseppenként fogy el az élet belőlem, szó szerint. Kiment belőlem az erő - kifolyt belőlem az élet. Ez most egy meglehetősen intim részlet, de nem hagyom magam piszkálni olyan felesleges gondolattól, hogy valakit esetleg zavar: szóval a menstruációs vérzés kerített ilyen állapotba - illetve a mögöttes mentális állapot, amit még nem tudok megnevezni, Mert éppen nagyon jól vagyok és nem érzem, hogy bárhol is hárítanék. De ez a majdnem ájulás különös tapasztalás volt és most ezen kell meditálnom. Amiért félelmetes volt, az a szokásos felelős egyedülálló-anya dilemma: ott volt mellettem a kisfiam. Mi van, ha ott elájulok?  Persze nem tettem,  nem kerülök olyan helyzetbe, hogy megbetegedjek, mert nem engedhetem meg magamnak, egy egyedülálló anya nem lesz beteg, nem esik ágynak, nem lesz testileg kiszolgáltatott, mert van egy-kettő-sok gyereke, akin/k/nek ő jelent MINDENT. De mégis, félelmetes belegondolni, mi van, ha én ott elájulok a villamosmegállóban, mellettem egy négy és fél éves kisfiú. Most ezen meditálnom kell egy darabig.

2 comments:

vero said...

Én már 10 éve nem vagyok egyedülálló anyuka, de ez az érzés még mindig kísért.

eccehomofaber said...

Vero - nem mondom, hogy meglep, de azért jelzés: ha félelemből jön, akkor dolgozni kell rajta, ha Én-erőből, akkor rendben van, de akkor ne kísértsen, hanem töltsön el nyugalommal, hogy mi a helyzet magaslatán állunk,nem kényszerből, hanem, mert ilyen jól működünk ...

Jól működünk :)