Tuesday, 21 December 2010

Kire ütött ez a gyerek?

Sok embert ismerek, aki fejcsóválva figyeli a számára teljesen idegen gyerekét: Nem hasonlít rám/ránk egyáltalán! - panaszkodnak.
Nekem viszont van egy hozzám mindenben tökéletesen hasonlító kisfiam. Illetve  gyermekkori magamhoz - remélem, felnőttként már nem az én csontjaimat rágja majd.  Döbbenten figyelem nap-mint-nap, ahogy ugyanúgy fejlődik, alakul, mint én és borzasztóan fájnak a fájdalmai és nagyon örülök az örömeinek - mert a sejtjeimben érzem, mit él át.Félelmetes magammal minden percben szembesülni. Főleg most, amikor egy nagyon nehéz időszakot él meg.  Nem tudja a konfliktusait meg- illetve feloldani, emiatt folyamatosan konfrontálódik - sérül és sért, mert egyedül van. Ahogyan én is egyedül voltam. Nagyon vágyik társaságra, testvérre, ahogyan én is vágytam. A testvér nemcsak társaságot, de társat, nevelő-tanító társat is jelent. Mert a szülő másként tud segíteni., a szociális nevelést elsősorban a kortársaktól, a gyermekektől kaphatná meg, de az az alap, amit a testvéri nevelés jelent, neki nem adatott meg. Nekem végül 7 évesen lett testvérem, de túl késő volt. Nem lettünk jó testvérek. Csak a kötelesség volt meg: mindig vigyáznom kellett rá, felelősséget vállalnom érte, de semmiben nem találtunk közös nevezőt. Van bennünk kötelességtudat egymás iránt és szeretjük is egymást - de sok a fájdalom a kapcsolatunkban - teljesen különbözőek vagyunk értékrendünkben és érdeklődésünkben egyaránt. Dominónak nincs testvére és ez nagy szomorúságom - mert látom, mennyire másként fejlődhetne, ha lenne. Persze neki sokmindene nincs, ami a legtöbb gyereknek magától értetődően jár, ez az ő útja, meg az enyém. De most, bármennyire is a tarsolyomban van rengeteg pedagógiai praktika  - ezen a fájdalmas időszakon konkrét pedagógiai segítséggel nem tudok úrrá lenni, mert nem tudom azt a szociális támogatást felnőttként megadni neki, ami a testvéreitől magától értetődően jönne. És ahonnan hivatalból jönnie kéne a pedagógiai segítségnek, ott sajnos most még kevésbé fellelhető. Marad  a pránanadí és a szeretetteljes támogatás, meg a folyamatos iskolázásra szoruló türelem a megoldás  És maradnak bennem a fájdalmas pillanatok, ahogy figyelem felnőni - saját magamat egy másik emberben.

Látom, hogy csapodár, bár vágyik az állandóságra. Érdeklődő és nyitott - de nagyon zárt és elutasító is - és gyakran utóbbira nehezen találni racionális magyarázatot. Rendkívüli módon szociális lény - de magányos és nehezen alkalmazkodik ugyanakkor. Tökéletesen szabálytisztelő és együttműködő - és lehetetlen vele dűlőre jutni, mert minden szabályt felborít. Nyugodt és békés - de végigsöpör mindenen és mindenkin, mint egy hurrikán. Merész, kezdeményező - de rémült és görcsösen kapaszkodik. Elképesztő, hogy mindenben, mindenben magamat látom. Őt látva, a küzdelmeit, a fájdalmait, elönt a félelem: csak ne a kemény, hideg és érzéketlen anyám és apám formálja őt engemmé általam!

Az óvodában egyszerűen nem érzett annyi bizalmat, hogy végigmenjen az Adventi Kert spirálján. Megrémült, mert ottmaradt a sötétben, bizonytalankodó óvónők és izgatott, várakozástól túlfűtött gyerekek közt a sötét öltözőben - és sehol egy megbízható, meleg, nyugodt felnőtt, akitől erőt meríthetne.  Nekem kellett az ő fényét is meggyújtanom. Persze, szimbolikus is volt az egész, én értettem.

Ha eljön az Angyal, akkor már csak ő lesz, csak vele fogok törődni, csak őt fogom kezelgetni. És mostantól azt fogom kérni, hogy kapjon egy társat maga mellé. Minél hamarabb. Lehetőleg testvér - vagy testvérként szeretett, valódi és szoros barátság által. Kapjon szárnyra és repüljön.

Az én gyönyörű, kedves és különleges Kisfiam.

No comments: